Az MNG, a szürrealizmus és a gyerekek Bori, Augusztus 08, 2014

A Magyar Nemzeti Galéria Dada és szürrealizmus kiállítás reklámplakátjait látva rögtön arra gondoltam, hogy ezt mindenképp a gyerekekkel fogom megnézni. Ha őszinték akarunk lenne, el kell ismerni, hogy gyerekekkel utazni, étterembe menni, neadjisten egy kiállítást megnézni kisebb-nagyobb kihívás. Persze jó lenne, ha nem lenne az, de mégis mindig van, akinek a sztenderdjét nem sikerül megugrani.

Sajnos a mostani kiállításnál is a szürrealizmus és az abszurd már a kiállítótermek előtt meglegyintett minket egy túlbuzgó jegyszedő képében. A hölgy közölte (miután a hátizsákot természetesen beadtuk a ruhatárba), hogy a vászontáska, amiben pár zsebkendőt, a gyerekeknek szánt egy-egy pulóvert és zoknit szándékoztam bevinni a 20 fokosra (erre szerencsére előre figyelmeztetik a látogatókat a galéria honlapján) hűtőtt termekbe, meghaladja a megengedett méretet. 

Utólag persze vicces, hogy tényleg azon kötözködtek, hogy a szegény Múmin bokájáig pakolt, amúgy üresen fityegő táska, amelynek teli része bőven benne volt a 30x40 cm-es megengedett méretben, és lapos része se sokkal lógott túl a repülőtéri csomagtesztelőt idéző táskapróbálgató sablonon, szóval ez a táska túl nagy, és ezzel semmiképp nem mehetünk be. Két ruhatáros néni és két biztonsági őr is csöndben sajnálkozva nézte a reménytelen küzdelmemet, míg végül az egyik kedves jegykiadó hölgy megmentette a helyzetet. Előkerült a pult alól egy egyen múzeumi vászontáska, ebbe belegyömöszölték a cuccunkat, múminostul-mindenestől és már mehetünk is be. Na, innentől jöhetett a szürrealizmus élvezetesebb része.

Elsőre lehet, hogy furcsa ötletnek tűnik a gyerekeket pont erre a kiállításra elvinni, de már az első teremnél megnyugodtam, hogy jól döntöttem. Ha azt a meghatározást elfogadjuk, hogy a dada lényege a hétköznapi tárgyak újraértelmezése, új, szokatlan kontextusba helyezése, a véletlen szerepének kiemelése, a szürrealizmus pedig a valóság újrateremtése a konvencionális valóságfogalom kitágításával, akkor láthatjuk, hogy máris nem járunk nagyon messze attól, ahogy a gyerekek viszonyulnak az őket körülvevő világhoz.

Egy felnőttnek lehet, hogy el kell magyarázni, hogy mi a fene jó abban, hogy Marcel Duchamp leejtett pár darab egy méteres zsinórt, a véletlenül kapott hullámvonalakat leragasztotta, majd fából elkészítette a vonalak párját. Amikor a gyerekeknek pár szóban elmondtam, hogy mit látnak, szemernyi csodálkozás sem látszott rajtuk. Számukra az ötlet és a megvalósítás is teljesen természetes és befogadható volt. Jól látszott, hogy a véletlenből és az esetlegességból fakadó öröm és a szokatlan, abszurd megoldások elfogadása náluk még a természetes attitűd része.

Nyilvánvalóan nem számítottam arra, hogy minden kiállított darabot tüzetesen végignézünk, vagy hogy órákat fogunk bent tölteni. A kiállítás pont jó hosszúságú volt, pár terem, de minden teremben bőven volt látnivaló, amiből hagytam, hogy ők válasszák ki, hogy mi az, amit meg akarnak nézni.

Szerencsére a teremőrök is aranyosnak találták, ahogy a sok komoly, némán szemlélődő felnőtt látogató között a gyerekekből rendszeresen kiszakadt egy kis nevetés, hűha, meg azta, és inkább olvadoztak, minthogy rájuk szóljanak, amikor kicsit hangosabban, egymással versengve hívtak, hogy ez de jó! Nézzem meg azonnal a szappanbuborék-fújó pipát, vagy inkább azt a bácsit, akinek hat lába van, és a fenekéből nőtt ki az egyik karja.

A gyerekeknek legjobban talán a mindenféle kollázsok, asszamblázsok tetszettek és Duchamp (ready-made) fura tárgyai. A falról lelógó wc péládul nyilvánvaló sikert aratott a két kiskorúnál, akik minden vacsora alkalmával verbálisan az asztal fölé emelik a wc-t, hogy mikor máskor, mint pont evés közben, öntözzék magukat és környezetüket nem kevés óvodai vulgaritással.

Nekem az tetszett legjobban, amikor a hat éves szépen elmagyarázta a háromésfél évesnek, hogy az egyik Miró képen mi hol van, illetve amikor nagyot nevetett a bajuszos Mona Lisa láttán, és amikor a kisebbik komoly arccal magyarázta egy idegen felnőttnek, hogy Magritte sziklája nem igazi, mert ha az lenne akkor beleesne a vízbe. 

Hármunk összesített közönségdíjasa pedig az utolsó teremben az a régi injekciós készlet lett (igazi óriási tűvel), amelyben minden ampullára egy-egy művész nevét írták, hogy t.i. mindenki maga választhasson, hogy melyik művészt szeretné beadni önmagának.