Fess, alkoss, gyarapodj! Bori, December 30, 2013

Mi kell egy kisgyereknek ahhoz, hogy leüljön rajzolni, vagdosni, ragasztani? Nem sok, elég egy pár eszköz és egy nyugodt sarok. Ahhoz, hogy a rajzolás önfeledt alkotó folyamat legyen, nagyon fontos, hogy mi felnőttek mit és hogyan csinálunk. Legyünk lazák: nem baj, ha lecsöpög a festék, néha kiömlik a víz, vagy amikor először ismerkednek új anyagokkal, akkor mondjuk kinyomnak egy tubus ragasztót.

A legkönnyebb az eszközöket biztosítani. Higgyük el, megéri a jó minőségű festék, ecset, olajkréta, ceruza: sokkal nagyobb a sikerélmény, és ezek a dolgok általában karácsonytól karácsonyig kitartanak.

Arra már picit figyelni kell, hogy hogyan viszonyulunk a gyerekekhez alkotás közben: mennyire segítünk, vagy éppen mennyire tudunk háttérben maradni, miközben ők alkotnak. Ismerjük ki a gyerekünket, hogy magától mennyi segítséget igényel, és alkalmazkodjunk hozzá: lesznek olyan napok, amikor egyedül akar mindent csinálni, és lesz olyan is, amikor együtt kell fogni a ceruzát. Adjunk ötleteket, de ne kontrolláljuk túl a folyamatokat, hagyjuk, hogy ők irányítsanak.

Végül - talán meglepő - de arra a legnehezebb odafigyelni, hogy amikor a gyerekek büszkén megmutatják az alkotásukat, akkor mit és hogyan mondunk. Ahogy minden más helyzetben, az alkotás közben is hatalmas súlya van a tetteknek, szavaknak: bátoríthatjuk a gyerekek kreativitását, de könnyen kedvüket is szeghetjük.

„Jaj, de szép!, Mi van rajta?, Ez itt egy cica?” Teljesen ártalmatlannak tűnő kérdések, de mégsem biztos, hogy jók.  Ha minden rajzra mindig csak annyit mondunk, hogy szép, a dicséret elvesztheti a súlyát, ráadásul nem mond semmit a rajzról. Hiszen a gyerekünk lehet, hogy éppen izgalmasat, ijesztőt vagy nagyon csíkosat rajzolt!

Azzal is könnyen letörhetjük az önbizalmukat, ha mindig azt kérdezgetjük, hogy „Mi van rajta?”, hiszen nyilvánvalóvá tesszük, hogy a számukra teljesen egyértelmű rajz számunkra nem felismerhető. Sokszor nem is cél, hogy VALAMI legyen a képen, egy ilyen kérdéssel viszont azt sugallhatjuk, hogy valaminek mindig lennie kell. Pedig a gyerekek nagyon gyakran absztrakt dolgokat alkotnak.  A találgatással pedig könnyen bakot lőhetünk, ha egy félelmetes oroszlánt cuki cicának hiszünk.

Ha lehet, kerüljük el hogy osztályozzuk a gyerekünk rajzait. Nincs jó, meg rossz, vagy hibás rajz. És főleg ne javítsunk mi bele az ő rajzukba. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig mindennel elégedettnek kell lenni. Sőt! Sokszor előfordul, hogy amikor egy gyerek panaszkodik, hogy a rajza nem olyan lett, mint amilyennek szerette volna, akkor azzal próbáljuk megnyugtatni, hogy rábeszéljük, hogy jó az a rajz úgy is. Ha azt közvetítjük feléjük, hogy mindig minden jól sikerül, azzal megfosztjuk őket attól a természetes érzéstől, hogy van, hogy az embernek nem tetszik a saját rajza, hogy valami nem pont olyan olyan lesz elsőre, mint ahogy szerettük volna. Könnyen lehet, hogy ezzel csak azt érjük el, hogy  irreális elvárásokat támasztanak magukkal szemben, ami ahhoz vezethet, hogy kudarc esetén inkább feladják a próbálkozást. Miközben meghagyjuk nekik az önkritika szabadságát, biztassuk őket, hogy próbálkozzanak újra.

Persze semmi tragédia nem történik, ha ilyeneket mondunk, de ha egy-két dologra tudatosan odafigyelünk, akkor egy - a rajzairól nehezebben beszélő gyerek -  is megnyílhat. Bátran mesél az alkotás folyamatáról, a hozzákapcsolódó érzelmeiről, ő kezd mesélni a képeiről, hogy mi van rajta, anélkül, hogy nekünk kéne dicsérni-kérdezni-találgatni.

Mit ne mondjuk: Mit mondjunk:
De szép! Hű, mennyi színt használtál!
MI ez? Ez egy teherautó? Mesélsz nekem a rajzodról?
Vigyázz, ne menj ki a vonalból! Látom vannak vékony meg vastag vonalaid.
Rajzolj nekem valami szépet!  Mit szeretnél rajzolni?
Öhm, izé... Semmit. Ha bizonytalanok vagyunk, inkább ne mondjunk semmit.

A cikkből részlet megjelent a Százhold - A Pagony gyerekkönyves magazinja 2013. II. évfolyam, 2. számában.