Grófok, szögek, kastélyok Bori, Szeptember 12, 2014

 

Ecset, zsírkréta, filctoll, na jó egy tompa olló még jöhet. Na de rajzszög és kalapács? Vannak olyan szerszámok és eszközök, amelyeket hajlamosak a szülők pár év biztonsági ráhagyással átengedni a gyerekeknek. Pedig a gyerekek imádják a veszélyes (vagy annak tűnő) tárgyakat. Ollóból például már annyiféle biztonságos verzió van, ha szeretnénk, bőven találunk ultrabiztonságos és abszolút ollónak látszó, de vágásra teljességgel alkalmatlan darabokat is. Vannak viszont olyan elvetemült gyerekek, akik nemcsak vagdosni, hanem szurkálni is szeretnek. Baba- vagy gyerekbarát CE jelzéssel ellátott szúró eszközt már nehezebb keríteni. Mi lenne, ha vennénk egy nagy levegőt, és hagynánk a fenébe ezt az egész baba/gyerekbarát megközelítést? Mi lenne, ha adnánk nekik igazi eszközöket? Igazi szúrós szöget és kemény kalapácsot?

A gyerekek szerint szögelni jó, mert 

izgi,

kitartás és ügyesség kell hozzá,

és persze a népszerű püföléses változathoz a puszta nyers erő.

(A felnőttek meg nyugodtan gondoljanak arra, hogy ez biztos nagyon fejleszti a precíz finommotoros kéz- és szemkoordinációt, az önbizalmat és a kompetenciaérzést.)

A gyerekek kaptak egy doboz színes rajzszöget, a nyaralóban fellelhető kalapácsokat, pár kartondoboz darabot, sok színes maradékpapírt, illetve egy kedves francia blogról kinyomtatott színes építőelemeket. És innentől kezdve másfél-két óráig felnőtt a közelükbe sem mehetett.

A legkisebb (3 éves) elmélyülten dolgozott: a saját elképzelése szerint rendezgette a színes papírokat, nagy koncentrációval fogta a kis rajzszögeket, és eltökélten próbálgatta a különböző szögelési technikákat. Nyilvánvaló volt, hogy most számára elsősorban a technika jelentett kihívást és élvezetet, nem a végeredmény.

Az öt- és hatévesek először a kinyomtatott színes építőelemekhez tartozó feladatokat kezdték kirakni, majd ők is áttértek a saját ötleteik megvalósítására, aminek csak a színes papírdarabok véges száma szabott határt.

Aztán egyszer csak valamelyiküknek eszébe jutott Smici, az építész cica és gróf Miákovics Mihály a kispénzű agglegény a nyári családi mesélések egyik nagy slágere Erwin Moser Hol lakik a kisegér? című könyvéből. Moser egyszerű kis meséje hosszú és bonyolult alkotási folyamatot ihletett.

A legnagyobb (7 éves) először Miákovics Mihály házának mintájára (a könyv nélkül, fejből) elkészítette az általa kitalált Jack gróf várát. Majd az alkotás közben bonyolult építészeti történetet kerekítve bemutatta, hogy a vár hogy nézett ki 2000 évvel ezelőtt, és milyen lesz (természetesen az aktuális trendeket követve) 100 év múlva. 

De Jack gróf nem elégedett meg az apró vízparti házzal, új lakhelyet rendelt. A következő művet hosszú és alapos tervezés előzte meg. 

Íme a három szintes, tornyos, lépcsős minden igényt kielégítő vár.

A vártervezésnek és a megunhatatlan szögelésnek nem akart vége szakadni még akkor sem, amikor már elfogyott az összes színes papír. De a gyerekeket nem kellett félteni, szereztek maguknak maradék anyagokat, a kertben leszáradt hortenziákat, és így egy újabb fiktív megrendelő, Stella grófnő sem maradt kastély nélkül.

Szerintetek érdemes volt rajzszöget adni nekik?

(Azért hozzá kell tennem, hogy lehet, hogy könnyen beszélek, mert egyrészt az én gyerekeim kisbaba korban sem voltak elvetemült mindent szájba tömködős, kavicsevő, hajcsatlenyelő művészek. Másrészt, mivel a mindenféle varrással kapcsolatos cuccok jelentősen hozzájárulnak az asztalomon lévő permanens káoszhoz, viszonylag korán volt alkalmuk tűpárnákon és gombostűkészleteken gyakorolni. Szóval tudjátok, mindenki saját felelősségre kísérletezzen.)